„Bizonyos, hogy minden igazi utazás értelme a hazajutás, s az ember megkezdi a hazatérést abban a pillanatban, amikor útra kel.” (Márai Sándor)
India és Nepál – a két nagy tanítómester
Amikor hazaértünk novemberben Nepálból, azt gondoltam, hogy még pár hétre szükségem van, hogy leülepedjenek, szavakba formálhatók legyenek a tapasztalásaim. Ma reggel azonban arra a felismerésre ébredtem, hogy még az is lehet, hogy ebben az életemben nem kapok választ, olyat legalábbis nem, amivel az emberi elmém elégedett lenne.
India kegyesebb volt hozzám, bár lehet, hogy csak azért, mert kevesebb napot töltöttünk ott, de az is lehet, hogy azért, mert a szállásunk Beru Khyentse Rinpoche bodhgaya-i kolostorának vendégházában volt. Minden alkalommal, amikor beléptünk a kapun, úgy éreztem, újra levegőt kapok. Melengető, megnyugtató, feltöltő érzés volt.
Bár “kultúrsokk” nem volt, a korábbi dél-kelet ázsiai utazásainknak köszönhetően, mégis kellett pár nap, amíg meg tudott nyílni a szívem. A kosz, szemét, “sötétbőrű” emberek, megnyomorított gyerekek, óriási zaj és kupleráj az egyik oldalon;
Buddha bódifája, barlangja, számtalan buddhista kolostor, elmélyülés, leírhatatlan energiák a másik oldalon. A kettő együtt, ez az óriási ambivalencia ami itt van, hihetetlen intenzív munkát végez. Először meg akarod érteni, majd – miután nem tudod -, elengeded az egó érteni akarását, és “úgy hagyod ahogy van.” Ekkor nyílnak meg kapuk, és kezdődik az igazi tapasztalás.
Amikor Katmanduban leszálltunk, először fellélegeztem. Jobb utak, kevesebb zaj (dudálás), mint Indiában. Hálás voltam. „Hű de jó, ez jó lesz, érzem…” – ilyesmiket gondoltam. De Nepál kíméletlenebb volt, mint India. Elvitt a falig, amit meg kellett élnem (és amit meg tudtam), megéltem…
Felfoghatatlan találkozások megvalósított Mesterekkel, áldások, tanítások az egyik oldalon, és kíméletlen tükrök, érzelmi felszakadások a másik oldalon. Olyan élmények, mélységek és megélések, amelyek újabb és újabb hagymahéjakat „téptek le” rólam.
Számomra a legkedvesebb Mester, akivel találkoztam, Láma Kalsang volt. Maga mellé ültetett. Szeretete, jelenléte nagyon megindító volt. Talán ez a találkozás nyitotta meg a szívemet, és tett késszé arra, ami ezután történt…
Utolsó két nap már elég volt Kathmandu szmogjából, el akartam menekülni, éreztem egy erős nyomást a szívemen, mintha ki akarta volna passzírozni az áramlástól elvágó traumát a lelkemből, testemből valami..
Elhagytuk Katmandut, felmentünk a hegyre, hogy levegőt kapjunk…
de nem tudtam elfutni magam elől, sőt… elhagyva a biztonságot jelentő csoportot és helyszínt, a démonjaim erőteljesebben, drasztikusabban meg tudtak jelenni, és a „pokol tűzére dobtak”.
Annak végtelenül örültem, hogy a tudatosságom jelen volt. Figyeltem, ahogy megjelennek az érzések, vadul, megállíthatatlanul. Egy konkrét gyerekkori emlékkép, és annak feldolgozatlan érzelmei. A legmélyebb terápiában sem tudtam így megélni, és hagyni… ezúttal nem akartam kijönni belőle, véget vetni neki. Hagytam, hadd jöjjön. Tartson ameddig akar. Életem egyik legmeghatározóbb élménye… Vajon miért pont ott és akkor… Erre nincs válasz. (És nem is kell. Csak az emberi elme akar tudni mindent.)
Több életre szóló ajándékot kaptam, amit csak most kezdek kicsomagolni itthon.
