Pár hónapon belül másodszor volt alkalmunk a Bükkben egy 7 napos csendes meditációs elvonuláson résztvenni. A csendes arra utal, hogy nem kommunikálunk egymással semmilyen formában (nem beszélünk és egymás szemébe sem nézünk egy hétig), a meditációs pedig azt jelenti, hogy egy konkrét meditációs technikával “végignyomjuk” a hetet: gyakorlatilag a maslow-i piramis legalsó szintjének kielégítésén túl nem csinálunk mást, csak meditálunk az erdőben.

Már a nyári elvonulásnál is szembesültünk az igen egyszerű turistaházi körülményekkel, de most “visszasírtam” azokat. A jávorkúti turistaház egy 5 csillagos wellness szálloda volt a síházhoz képest, ahol most voltunk.

Kicsit izgultam, hogy a komfortzóna ilyen fokú elhagyása milyen lelki tartalmakat hoz fel, és hogy tudok majd megbirkózni vele. Mindenképpen könnyítő tényező volt, hogy férjem – aki a világ legjobb Társa ❤ – is velem volt. Bár külön szobában, egymáshoz nem szólva, egymás szemébe nem nézve, egymást nem érintve (a szabályokat betartva), de így is óriási támasz volt a jelenléte, és a tudat, hogy együtt csináljuk ezt is végig.

Az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, végig hideg volt, az első napokban gyakran esett, és a szél is fújt. A házban nem volt se fűtés, se víz (ebből következően se mosdó, se WC), és az áramot világításra nem használtuk, gyertya volt az egyetlen fényforrás.

Volt olyan reggel, amikor a mosogatásra, kézmosásra használt víz kancsóstól odafagyott a korláthoz.

Napi egyszer hoztak fel a hegyre egy pár liter forrásvizet és ételt. Ez utóbbi végtelenül egyszerű (karalábéleves = víz, só, karalábé), és íztelen volt, normál körülmények között nem szívesen nyúlnék hozzá, de itt boldog voltam minden alkalommal, amikor ehettem. Az étkezésen és az alváson kívül ugyanis kőkemény munka volt minden pillanat.

Napi 4-szer “cuccoltunk” fel és meneteltünk az aktuális meditációs helyre, ahol 1-4 órát töltöttünk és meditáltunk Varga Tibor, tibeti buddhista tanító instrukciói alapján.

Az egy hét alatt egy olyan pillanat volt, amikor azt gondoltam, hogy nem vagyok normális…, és egyszer bevallom azon is tanakodtam, hogy juthatnék le a Bambara Hotelbe egy forró zuhanyra.  De ez hál ‘isten nem tartott sokáig.

A “flash” élmények (amik nekem leginkább test-érzetek) viszonylag hamar megérkeztek, ha jól emlékszem, a harmadik napon, reményt adva, hogy jó úton haladok. Nem akadályozott a fájdalom sem – a sok üléstől majd beszakadt a hátam -, inkább csak jó alkalom volt annak a kipróbálására, hogy tudok a fájdalommal dolgozni, hogy tudom elengedni azt.

Ami a legjobban segített az egész heti jelenlétben és a munkában, az a teljes bizalom a Tanítóban. Jó volt teljesen átadni magam annak, ami ott volt. Jó volt beleengedni magam abba, hogy legyen minden úgy, ahogy VAN. Hogy nem akarok mást. Nem akarok máshol lenni. Hálát éreztem a tanításért, a lehetőségért.

Szokatlan, de nagyon jó érzés volt teljes mértékben a Tibibára hagyatkozni, hagyni, hogy vezessen egy olyan úton, amit ő oda-vissza számtalanszor bejárt.

És most hálát érzek, hogy így tudtam benne lenni. Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb akadály az utunkon, ha nem tudjuk elengedni az irányítást, ha nem tudunk a “megszokásainkból” kitekinteni, ha nincs bátorságunk a komfortzónánkból kilépni, ha azt gondoljuk, hogy “majd én ezt jobban tudom”, ahelyett, hogy nyitottak lennénk a másra, az újra, a szokatlanra.

Köszönöm ezt a mély tapasztalást Tibibának, Krisztának, Férjemnek, a társaimnak, és nem utolsósorban magamnak.