Az elmúlt 3 napban egy felsővezetővel dolgoztunk az otthonunkban. Régóta dédelgetett tervünk ez a férjemmel. Jó páros vagyunk, és az adni akarás rendkívül motivál mindkettőnket. András a transzparenciájával, belső erejével, tisztánlátásával és tűpontos „gyomrosaival”, én a türelmemmel, saját önismereti utammal, a megtanult eszközeimmel, figyelmemmel és a tapasztalatommal.

Sokan járnak hozzánk „töltődni”, és már kérdezték páran: miért nem ezzel foglalkoztok?

Ahogy a nálunk járt felsővezető ezt megfogalmazta: „a hardver és a szoftver is tökéletes nálatok”.

A hardver maga az a speciális coaching-módszertan, melynek során eljutunk a szenvedés gyökérokához, és elindulunk azon az úton, melynek során szembenézhetünk démonjainkkal, azaz fájdalmainkkal, félelmeinkkel, gátjainkkal, mintáinkkal, sémáinkkal; letehetjük „örökölt sorsunkat”, hátra hagyhatjuk a szenvedéseinket.

A szoftver pedig az, amitől működik a hardver, az összes többi „körítés”, amely segít az ellazulásban, fellágyítja a lelkünk, hogy befogadóbbá váljunk az „információra”, tovább mélyíti a megéléseinket, feltölt jó érzésekkel. A szeretettel és szakértelemmel elkészített ételek, a finom borok, egy-egy nagy séta, biciklizés, szauna, és a mély, őszinte beszélgetések.

A mostani egy ún. pilot projekt volt, ami persze nem így indult, hanem úgy, hogy két év közös munka és egyhelyben topogás után eljutott az említett vezető oda, hogy „ELÉG” ebből a kilátástalanságból. Kellett hozzá az a két héttel ezelőtti felismerése, hogy jelen idejű szenvedése a múltból táplálkozik, mégpedig az édesapjával való rendezetlen kapcsolatából.

Ekkor hívott fel azzal, hogy élne azzal a lehetőséggel, amit kb. fél éve ajánlottam fel neki: jöjjön el hozzánk 3 napra, és „rendberakjuk”.

A rendberakás természetesen egy közös munka, nem, illetve nem csak rajtunk múlik. Sőt. Azt gondolom, hogyha készen áll a partnerünk a továbblépésre, akkor, és csak akkor tudjuk őt segíteni bármilyen eszközzel, és akkor szinte magától repül.

Természetesen a két év egyhelyben topogás sem volt az, csak avatatlan szemnek tűnt annak. Akkor is haladunk, amikor nem érezzük, mert épp azt kell megtapasztalnunk. Például az egyhelyben topogás okozta őrületet, melynek az outputja itt végül egy nagyon termékeny „ELÉG!” volt, amit egy DÖNTÉS követett. Döntött arról, hogy a kezébe vegye a sorsát. És lépett.

Ami azonban ezután, ebben a 3 napban következett, álmomban sem gondoltam volna. Mint a kés a vajban úgy haladtunk, mintha nem ugyanaz az ember lett volna, minden „bement”, megérkezett, feldolgozódott, integrálódott. A hosszú hónapokig tartó feszültség, pörgés, hektikusság, zavartság, „fulladásveszély” megszűnt, átvette a helyét a nyugalom, a belátás, az összefüggések felismerése, az érett, bölcs hozzáállás. Nagykönyvi volt az az érzelmi munka, amit elvégzett a coaching-ülés alatt. Óriási élmény volt. Az jut eszembe, amit egy kedves mesterem mondott: a megvilágosodás egy pillanat alatt megtörténhet, hiszen, ha megszűnnek a koncepcióink, a nézeteink, lebomlanak a fátylaink, máris egy tágasabb dimenzióban találjuk magunkat. És ez egyik pillanatról a másikra meg tud történni. Pont úgy, mint a Truman-show-ban. Csak ki kell lépni az ajtón.

Na de az ajtóig el kell jutni valahogy… :-)

Olyan mértékben telt meg a szívem hálával és szeretettel ettől az embertől; az útjától, az őszinteségétől, az alázatos menetelésétől, a szemem előtt történt átváltozásától, amit még nem tapasztaltam.

Ezért érdemes ide születni, itt élni, tapasztalni, fejlődni, dolgozni.

KÖSZÖNÖM!