Voltál valaha a csendedben egy percet is? Érezted-e valaha, hogy VAGY? Hogy LÉTEZEL? Hogy MEGÉLED az életed? Azt, aki vagy?

Többnyire a nap 24 órájában menekülünk saját magunk elől. Még ha lenne is lehetőségünk pár perc csendes szemlélődésre, azonnal előkapjuk a telefonunkat, és pörgetjük a social médiát, az e-mailjeinket, üzeneteinket, nehogy egy pillanatra is találkoznunk kelljen saját magunkkal.

Vajon miért van ez?

Popper Pétertől talán kapunk egyfajta magyarázatot:

„Ha én ördög lennék, és megbízást kapnék egy még nagyobb ördögtől, hogy tegyem tönkre az Isten által teremtett világot, pontosan azt tenném, amit most az ember: siettetnék…

Gyorsítanám a fejlődést, a történéseket, az információáramlást, az érzelmi hatásokat, és mint tehetséges Sátán, pörgetni kezdeném a világot. Addig pörgetném, amíg ennek a pörgésnek a sebessége meg nem haladja az ember élmény-feldolgozási képességét, az emocionális teherbírását, és ennek a súlya alatt meg nem roppan.”

Hiszen ebben a pörgésben az embernek esélye sem lesz rátalálni, önmagára, a benne lévő tágas világra, Istenre, Jézusra, Buddhára, kinek mire. Észrevétlenül szűkül a valósága, és zárja magát börtönbe azáltal, hogy hajlandó résztvenni ebben a pörgésben. Elfogadja körülményként az egyre őrültebben forgó világot, és elhanyagolja a valóban fontos dolgokat – például a csendet, melyben egy igazabb valósággal találkozhat.

7-8 éves lehettem, amikor a WC-n szemlélődve – szerettem ott lenni, nem zavart senki, nem kellett senkire figyelni, csak magam lehettem -, elmerültem a bal kézfejem nézegetésében. Viszonylag hamar egyfajta tudatállapot-változást vettem észre, amit gyerekként persze nem tudatosítottam, csak élveztem. Mintha a villám csapott volna belém, jött a felismerés, hogy nem halunk meg. A kéz meghal, de aki figyeli a kezet, az nem…

Kirohantam a WC-ről, hogy gyorsan elújságoljam a szüleimnek a nagy hírt! Talán kitaláljátok a reakciót… „Na ezt senkinek se mond el kislányom! Kirúgnak minket az állásunkból…”

Más világ volt. 1976-77 lehetett. Anyukám párttitkár, Apukám is felelős vezető beosztásban – az „Átkosban”.

Engem ez cseppet sem távolított el a tapasztalataimtól. Egyre gyakrabban vonultam el a „törzshelyemre”, és a végén már csak ránéztem a bal kezemre, és máris abban a másik tudatállapotban találtam magam.

Ekkor még könnyedén megéltem a „vagyok” érzését.

Ma el kell vonuljak a világtól több napra, hogy közelébe kerülhessek annak a gyermekkori tudatállapotnak.

És nem megy egyszerűen. Nagyon nem. Először le kell pakolni dolgokat: például a fedősztorikat arról, hogy ki vagyok én, mitől vagyok értékes, szerethető. A fájdalmaim, a félelmeim, szorongásaim, mint egyfajta démonok csapnak ilyenkor először le rám. Ha nem vagyok észnél, hiszek nekik, és elmenekülök. Mint ahogy azt tettem jó párszor az életemben.

De ezen a nyáron eljött az idő, hogy szembenézzek a félelmeimmel és a fájdalmaimmal.

Évek óta készülök erre. Visszatekintve hihetetlenül tisztán kivehető az út, mely idáig vezetett.

A fájdalmam abból adódik, hogy édesanyám nem törődött velem, nem gondoskodott rólam. Nem nyújtott érzelmi biztonságot. Korán parentifikálódtam.

A félelmem pedig ennek az érzelmi biztonságnak a hiányából fakad: otthagynak, elhagynak, egyedül maradok.

Ezek az energiák, amikor összeállnak, egy nagyon erős honvágy érzésként manifesztálódnak nálam. És ha nem figyelek, akkor nem veszem észre, hogy ez nem a jelenről szól, és nem fog elmúlni, ha hazamegyek (csak esetleg látszólag). Mint ahogy gyermekkoromban az összes táborból haza akartam menni, és volt, hogy szüleimnek jönniük is kellett értem a tábor vége előtt, mert belázasodtam a sok sírástól.

A 10 napos csendelvonulás – pontos nevén a „Kiteljesedő figyelem tábor” – első három napja ennek az érzésnek az újbóli megtapasztalásával telt. Ahogy a jelenbe hoztam a figyelmem, megszűnt az érzés, és a vele járó mellkasi szorítás. Zseniális élmény volt. Csak ennyi???

Egyrészt igen. Másrészt nem.

A negyedik napon megjelent a fájdalom gyökere. Egy olyan érzés, amit eddig egy sötét pincében rejtegettem. Persze tudattalanul. Az elhagyatottság fájdalmának érzése.

Csakhogy az út ezen keresztül vezet a valódi örömhöz, boldogsághoz. Amíg nem hozom felszínre, nem látok rá, nem „dolgozom meg”, nem nézek ezzel szembe, el vagyok zárva az út további állomásaitól.

Mivel nem siettem sehova, volt lehetőségem egy kis időt tölteni Anyukámmal, és akkori önmagammal. Gyógyító volt.

Az egyik legnehezebb küzdelmem ebben a 10 napban mégsem ez volt, hanem az, hogy elengedjem a „csinálást”, és az „értelemkeresést”. Hogy megengedjem a „semmittevést”, és teljesítménykényszeres, munka- és kontrollmániás emberként ne őrüljek bele.

Amitől mindennap minimum egyszer meghatódtam, és nagyon sok erőt adott, hogy mind a 150 résztvevő/elvonuló fegyelmezetten, teljes befelé fókuszban „tette a dolgát”. Senki nem nézett egymásra, és nem szólt egy szót sem. Ahogy teltek a napok, egyre lassabban mozdult mindenki. Néha úgy éreztem, ilyen lehet a „Mennyország”, néha pedig egy pszichiátria udvarán sétáló, bedrogozott betegeknek láttam magunkat.

Nem könnyű elengedni a kapaszkodókat. Nagyon nem. „Mi lesz velem, ha találkozom önmagammal?” Ki vagyok én valójában? Maszkok, keretek, fogódzók nélkül.

A maszkjaink hozzánk nőnek, és talán félünk, hogy ha letépjük, sérülünk. Van egy jól/rosszul működő életünk. De az a miénk. Ismerős. Nehezen engedjük el.

Amikor lelepleztem az ego „értelmet találni akarását”, rájöttem, hogy pont annak van a legnagyobb értelme, amire a hétköznapokban nulla percet szánunk. Mert nincs rá időnk. Mert minden erőnkkel azon vagyunk, hogy lekössük az elmét. Csak így elszalasztjuk a találkozást önmagunkkal.

Nehéz volt? Nagyon. De holnap újra mennék.

Történt ebben a csendben valami, ami eddig nem tudott megtörténni. Nem látványos. De jelentős.