Tényleg minden fejben dől el?

április 29, 2017
Tényleg minden fejben dől el?

Minden fejben dől el. – Halljuk, olvassuk ezt a pszicho-közhelyet mindenütt. Vajon tényleg így van? Ti mit gondoltok erről? Én mindenesetre a másik oldalról közelítenék: Mi az, ami biztosan fejben dől el? A körülményeink, az azokban bekövetkező változások nem mindig, ugye? DE a hozzáállásom, a helyzetről alkotott képem, az bizony mindig az én fejemben dől el.

Talán mindannyian éreztétek a tavalyi év turbulenciáját. Nem volt mese, takarítani kellett a házunk táján. Engem sem kímélt ez az időszak. A tavalyi év – mindamellett, hogy egy csoda volt – nagyon sokat kivett belőlem.

Cégépítés és házépítés párhuzamosan. Bár sikerült az őszre tervezett beköltözést tartani, azonban a helyzet korántsem volt tökéletes. Félkész ház kívül belül, bútorok is csak szedett-vedettek, olyan is volt, amit mi „kárpitoztunk át”, hogy ne üssön annyira el.

Maximalistaként nagyon nehezen éltem meg ezt a félkész állapotot. A szerencsém az volt, hogy nekem elég hamar fáj a szög.

Ismeritek a tanmesét: Két székely ember iszik a kocsmában. Asztal alatt, az öreg padlón fekszik az egyik kutyája, és vonyít. Kérdi az egyik a másiktól: Koma, hallod-e, oszt mé’ vonyít má ekkorákat ez az állat? – Mer’ fáj neki, ott egy rozsdás szög, az szúrja. Oszt mé’ nem megy odébb? – Mer’ még nem fáj neki eléggé…

4 napig csak ültem a dobozok tetején és szomorkodtam. Majd az 5. napon elegem lett abból az állapotból, amiben voltam. Elég volt abból, hogy csak azt látom, hogy mi hiányzik még. És tudatosan arra irányítottam a fókuszt, hogy mi az, ami készen van. Az első napokban még oda kellett figyelni rá, ma már azonban csak arra figyelek és hihetetlenül élvezem az UTAT, ahogy lépésről lépésre haladunk. Elképesztő megélni a kontrasztot a két lelkiállapot között. Ugyanaz a körülmény, és én egyik nap még elkeseredve nézegetem a kertet, ami még építési terület, a hatalmas sarat, ami a házat körbeveszi, és a félig kész konyhát, másnap pedig örülök a függönynek, a gyönyörűen burkolt falnak, a fürdőszobának, sőt az udvaron fetrengő kidobott radiátornak is.

A jelenben élés képessége tesz minket túlélőkké. Koncentrálni arra, ami van, nem pedig arra, ami nincs, vagy ami elveszett. Az áldozatok arra várnak, hogy kiszabadítsák őket, a túlélők saját döntéseket hoznak.

Viktor Frankl – kitűnő és megható példája ennek. Osztrák neurológus, pszichiáter. Zsidó. 1942 őszén állapotos feleségével és szüleivel együtt Theresienstadtba deportálták, 45 tavaszán szabadult. Az … és mégis mondj igent az életre! című könyvében a koncentrációs táborban megélt tapasztalatait írja le, miközben képet ad arról, hogy mire képes a belső erő és az élet iránti odaadás. Hogyan formálta át a megdöbbenést és a rémületet szeretetté és megbékéléssé. Leírja mindemellett azon pszichoterápiás módszert, mely mindenfajta létezésben, még a leghitványabban is, azt az értelmet keresi, amely okot ad a továbbéléshez.

Nekünk is van egy Nobel-díjas írónk, Kertész Imre, aki kisfiúként élte meg a koncentrációs tábor borzalmait. Mindketten szenvtelen precizitással ábrázolják a haláltáborok világába való beavatódást, az ember alkalmazkodását az elemi szükségletek szintjére züllesztett létezéshez. Mindketten arra a kérdésre keresték a választ, hogy létezik-e szabadság vagy az emberi élet determinációk sorozata? 

Vajon mitől függ, hogy egyesek szembeszállnak a válsággal és még belső erőt is nyernek belőle, míg mások ugyanolyan körülmények között összeomlanak?

„A különösen nagy lelki ellenálló-képességgel rendelkező ember átlagon felül hajlamos egy helyzetnek, eseménynek a jövendőre nézve aluldeterminált voltát felismerni, a helyzetet újraértelmezni és a szükségből erényt kovácsolva a váratlan lehetőségeket megpillantani.” (Békés 2002)

Azaz, akkor járunk jól, ha nem értékeljük túl az éppen aktuális „drámánkat”.

Nem kérdés, hogy vannak olyan emberek, akik stresszel szemben különösen erős ellenállást tanúsítanak, és verőfényes kedéllyel vannak megáldva. Ők azok, akiknél a pohár mindig félig tele van. De az ilyen –önmagukban kiegyensúlyozott – emberekből korántsem szaladgál annyi, mint gondolnánk. A velünk született „Keljfeljancsi”-gén inkább kivételnek számít. Sokkal gyakoribb, hogy az emberek ezt a belső szilárdságot csak életük során fejlesztik ki, mialatt a sors a legkülönbözőbb hullámhegyeken-völgyeken vezeti őket át. Az akadályok arra késztetik őket, hogy minden lehetséges erőforrást és potenciált kiaknázzanak magukban.

A jó hír tehát az, hogy a lelki állóképesség (reziliencia) fejleszthető! Mindenki sokat tehet azért, hogy fejlessze belső erejét. Ennek előfeltétele, hogy reflektáljon saját magára és foglalkozzon saját személyes adottságaival. Azaz ismerje meg magát!